Holnap indulunk, Szombathely-Pécs-Budapest-Debrecen-Nyíregyháza-Tokaj-Szombathely útvonalon, vasárnaptól vasárnapig, 2 hét alatt, hármasban a 42 hónapossal. Nincsenek előre tervezett programpontok, csak a szállások vannak lefoglalva. Roadmovie lesz, meg baromi sok játszótér, vidámpark, strand, hajókázás és egyéb családbarát programok, meg daedalon, válium és agymosás.
Na nem mintha a személyiségem lenyomatától lenne kacifántos az agyampark, de most – ha lehet – még jobban eltolódtam a szakmai irányba. Manapság (már jó régóta egyébként) egy új dolgot nevelgetek, ami szinte az összes energiámat leköti. Ez a veddvelem.hu, közösségi vásárlásos piactér, csoportos kedvezményről szól és spórolásról. Jelenleg a bétateszt állapotában van, amely nem jelent mást, mint hogy pár (70) önkéntes bejöhetett és szétnézhetett – teszi is ezt folyamatosan. Mi pedig fejlesztünk és javítunk és visszajelzünk és van itt egy blog is, a veddvelem reaktor, amit jórészt én írok, ezen felül van facebook csoportunk is (légy a rajongónk!), meg twittelünk is, Monty Python-osat, ahogy @szuperapu mondta tegnap. Itt az ^ADR végű szövegeket írom én, ez jelenleg 90%.
Tehát veddvelem.hu. A csapból is ez folyik nálam és persze most is… képtelen vagyok abbahagyni.
Kobak, első számú és legrégebb óta követett matektanár geek kváziismerősünk, az android portál alfája és a habari szinte egyetlen magyar élő omegája (mitisakartamírni… irdatlan sok időt töltöttem el ezzel az egy félmondattal) honosította a usethis-t, így a magyar bloggereknek – köztük valahogy nekem is – lehetőségü(n)k adódik bemutatkozni. És.
Bár én írtam Kobaknak, hogy a blogger státuszom nem 100%-ig akkreditált, mégis “rábeszélt” a 4 kérdés megválaszolására, amely tulajdonképpen az oldal lényege:
Meg is tettem, ha tehát még nem lenne meg a csikszem nick mögött a fenti információhalmaz, akkor olvasd el ott.
A feleségemnek tetszett az írás, annyira nem lehet gáz.
Jubiláltam ma az úszásommal, ez alkalomból kicsit vissza- és előretekintek. Ha érdekel a téma, tarts velem.
Aki jelen volt a régi agyampark életében, vagy online ismerős, az tudja, hogy nagyjából másfél éve futni kezdtem, amit aztán 5 hónapig nagyon élveztem. Egészen addig, amíg egyszer csak a térdem be nem mondta az unalmast. A probléma annyiból állt, hogy nagyjából 1-1,5 km után a térdkalácsom szúrni kezdett és ez egyre csak erősödött, mindaddig, amíg haza kellett sétálnom. Internetes elmélyedés internetes elmélyedést, orvos orvost követett, de a bosszantó “apróság” nem akart elmúlni. Több elmélet is született, hogy mi lehet a gond:
Gyakorlatilag itt tartok most, december vége óta masszírozom a térdem majdnem minden nap, nyújtom és közben úszok – ja, ezért kezdtem el a bekezdést: ma volt a 40. alkalom, hogy uszodában voltam. Kis statisztika: 40 alkalom, összesen cirka 55 km (1100 hossz, 55000 karcsapás), átlagosan 1,4 km (35 perc). Leghosszabb eddigi úszásom: 3 km, 81 perc. A következő 30 alkalmas bérletem már kiváltottam, eltökélt vagyok.
Olyannyira eltökélt vagyok, hogy tervezgetni is merek. A héten, vagy a jövő héten kocogok egy kicsit, kipróbálom a szupererőssé kúrált térdemet és legkésőbb április elejétől jó idő esetén heti egy alkalommal futva fogok úszni járni. Az uszoda 2,7 km-re van tőlünk, elfutok, úszok 40 percet, majd hazaszaladok. Nem több, mint 80 perc, plusz zuhany, nyújtás és masszázs. 100 perc alatt megvagyok,háromnegyed kilenckor itt fogok ülni újra a gépemnél (4 zsemlével, 3 naranccsal és egy marék hússal). Később akár heti kettő ilyen is lehet.
Meglátjuk.
Szorítsatok.
Vagy tartsatok velem.
Fontos, hiszen már a Zombieland-ben is megmondták a tutit: Rule №1 - Cardio
“Utólag belegondolva fura, hogy pont egy napon került elém a két hasonló témájú film, de nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni a kiválasztottságomat illetően. Egyszerűen így alakult, el kell fogadnom, hogy az Úr engem teremtett míves eszközéül arra a célra, hogy kiszúrjam a koincidenciákat a két alkotás között és azokat széles nyílvánosság elé tárjam.”
Nagy Elit alakulat rajongóként alig vártam, hogy megérkezzen végre a The Pacific című (nem szívesen írom le a magyarítását: ” A Hős alakulat”, beszarsz ám ezen…) újabb HBO minisorozat, amellyel kicsit beleshetünk a csendes-óceáni hadszíntérre és újra élhetünk ismét egy cseppnyi második világháborús izgalmat. Meg is jött, be is táraztam és tegnap az ebédidőmben a végére jártam. Nem célom a sorozat minősítése egyetlen epizód megtekintése után, olyan volt, amilyen. “Kíváncsi vagyok a többi részére is, aztán majd mondok véleményt” – ezzel a gondolattal álltam fel a tv elől.
Éjjel aztán – mivel Jin elment barátnőzni – úgy éreztem, hogy enyém a világ és végiglapoztam kortárs francia horrorkészítők remekeit a médialejátszón (Haute Tension, Frontiere(s), Martyrs, Sheitan, Á l’intérieur – köszi TcT a listáért). Egy kis vér itt, egy kis végtagcsonkolás ott, egy kis flexes üldözés amott, a maga nemében mindegyik ígéretesnek tűnt, hogy végképp elrontsam az éjjelemet, de aztán összezárt ujjaim között kilesve szemtanúja voltam, ahogy egy óriási ollóval kerülgetnek terhes nőt és volt belső kamera is és… Ezen a ponton úgy éreztem, hogy inkább nézem végig, ahogy az összes második világháborús katonát egyesével szétszaggatja egy gránát, úgyhogy előkotortam a recall könyvtáram mélyéről a kissé már poros Őrület határán című háborús drámát és nekiültem az ő 160 percének. Egyszer már végigrágtam magam rajta, de nem emlékeztem sokra a ‘98-ban készült filmből…
Utólag belegondolva fura, hogy pont egy napon került elém a két hasonló témájú film, de nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni a kiválasztottságomat illetően. Egyszerűen így alakult, el kell fogadnom, hogy az Úr engem teremtett míves eszközéül arra a célra, hogy kiszúrjam a koincidenciákat a két alkotás között és azokat széles nyílvánosság elé tárjam. Se több, se kevesebb.
Erről szól ez a bejegyzés is. Se többről, se kevesebbről. Read more »
Karácsonyra Jin megpróbált egy bőrövet venni nekem, ami az otthoni öveimmel összevetve aztán kicsinek bizonyult. Így nem volt mit tenni, Jin visszavitte, kapott érte kézzel írt kupont, miszerint megadott időpontig a megadott helyen az öv ára levásárolható.
Új év pirkadt közben és mondanom sem kell, nem jutottunk el megadott időpontig a megadott helyre, így a levásárolhatóság esélye napról napra csökkent, mígnem észre nem vettem egy apró hibát a papíron. (Tudom, tudom hatásosabb lenne, ha lefotóztam volna, de már mindegy.) A gondos kezek ugyanis elírtak egy nullát a határidő feltüntetésekor és ez alapján 20010.01.22-ig lehetőségünk lett volna beváltani az ígérvényt.
18000 év. Nem kevés.
Ma bementem az üzletbe és megkérdeztem, hogy még beleférek-e ebbe a szűk intervallumba. Nevettek nagyon és mindenki örömére levásároltam az öv árát.
Huncut kis történet, mi?
(Az egyik eladó hölgy persze közben hozzátette, hogy amúgy is megengedte volna, hogy felhasználjam a lejárt fecnit. Higyjük el, minek kételkednénk benne.)
Az említett üzlet egyébként az Aréna plázában lévő Pepe Jeans szaküzlet. Köszi nekik.
Még az előző bejegyzéshez kapcsolódik kicsit. Valamennyire.
Volt az a jelenet az (500) days of summer című filmben, amikor Tom az első szeretkezés után kilép az utcára, minden és mindenki vidám, megy a buli és megjelenik az a bizonyos kék madár:
Ezen a ponton elmagyaráztam a feleségemnek: - A Boldogság Kék Madara.
Mire Ő: – Tökéletesen értettem.
Én: – Én is, bár először a twitter logóra gondoltam.
Nevetett.
(Kínjában.)
Olyan régen írtam már (140 karakternél) hosszabb szöveget egyben, hogy öt perce itt ülök és fogalmam sincs, hogyan kezdjem. Az utóbbi években szinte folyamatosan változott a bennem lévő igény a nagy nyilvánosság előtti önkifejezésre. Voltam brutálisan nyitott, aztán magamba forduló, csendes és szószátyár. Mindig más, de mindig ugyanaz. Nem mondom, hogy mára “kialakultam”, de legalább ismét határozott kép van bennem, hogy mi a csapásirány az elkövetkezendő rövid időszakban. Erről lesz most itt szó.
De előtte kis történelem. Először volt egy szupertitkos blogunk Jinnel, ahol még Bonnie és Clyde néven írtunk – egymásnak. Intim és csak nagyon szűk kör számára érdekes témában blogoltunk, jó is volt ez így nagyjából egy évig, amíg mi is kialakultunk, meg a bennünk lévő dolgok is annyira a helyükre kerültek, hogy nem volt szükség tovább erre az eszközre. Aztán 2006. március 3-án megnyitottuk az agyamparkot, amely több, mint 3 és fél évig működött folyamatosan. Eleinte toltuk bele a tartalmat, mindent leírtunk, szó szerint életünk naplója volt. Később csökkent az igényünk az írásra, de időnként ide aggregáltuk a velünk történteket. A “nagy katasztrófa” előtti időkben és azt követően (amióta a blog ebben az új köntösben, archív tartalom nélkül üzemel) viszont már szinte csak Jin írt, én elfordultam egy (valójában kettő) gyorsabb és kötöttségekkel nem járó platform irányába.
A mikroblog lett az én világom, szívesebben böffentettem _oda_ rövid dolgokat, mint hogy leüljek és végiggondoljam, kiszínezzem és utógondozzam _itt_. Twitter és plurk 140 karaktereseket írtam, nem túl sokat ezekből sem, de magam köré gyűjtöttem egy halom online ismerőst, plurkon egy tucat online havert. Szinte mindent megosztottam itt: örömöt, bánatot, vicceltem magammal és másokkal, írtam Zoéról, Jinről, az anyósomról (csak jókat!) meg a szomszédokról (nem csak jókat). Mindent, önkorlátozás és szívfájdalom nélkül, a már említett nagy nyílvánosság előtt. Szó szerint a világ előtt, mert aki rámkeresett google-ban, az az első oldalon ezeket mind láthatta, olvashatta. Nem is éreztem, hogy bármi titkolni valóm lenne, mert rosszat leginkább magamról írtam – leszámítva két esetet, amikor az egyik szomszédunkat említettem “hervasztó” szövegkörnyezetben.
Nem kedveljük egymást, ennek a kapcsolatnak már történelme van, nincs értelme tagadni. Sajnos a viszonyunk nem csak személyes síkon bonyolódik, mert ő a társasházunk egyik lakója, de a viselkedésével eléggé megmételyezi a kis közösségünk életét – az enyémet mindenképpen, ezt gyorsan kiegészítésként leírom, mielőtt bárki azt hiszi, hogy a többiek mögé akarok bújni. Nem akarom hosszan ragozni, ez más számára úgysem érdekes, a lakók meg – akik úgyis olvassák ezt a bejegyzést – tisztában vannak az egész történettel. Számomra érthetetlen, hogy valaki miért gördít akadályokat a normális és ésszerű működés elé, miért szavaz következetesen a többség akarata ellen, miért keresi a rosszat a többiekben, miért gondolja azt, hogy amikor a közösség érdekében tennénk valamit, akkor csak a saját önös érdekeink vezérelnek minket, miért miért… tengernyi kérdés, amit fel sem tudunk tenni, mert nem értünk szót és igazság szerint nem is érdemes feltenni.
Azonban egy dolgot el kell mesélnem, ami mindenképpen a bejegyzésem témájába vág és mégis közös halmazt képez a társasházi csatatérrel. Történt ugyanis, hogy Ő feljelentette a társasházat, amelynek hatására én embernagyságú hókupacot lapátoltam a parkolójába, majd ezt - a “balfasz” szóval kiegészítve, nagy hirtelenséggel ki is posztoltam az internetbe. Ez utóbbit sajnálom is, mert nem ez a módja. Meg kell mondani szemtől szemben, nem ilyen kerülőutakat használva, amely kerülőutak reményeim szerint ráadásul nem is érhettek volna célba.
Pedig aztán célba értek, mert annyi széket biztosítottam az én személyes internetes színházamban, hogy a szomszédság kényelmesen helyet tudott foglalni. Éppen idejében, hogy ennek szemtanúja legyen.
Kapufa – mondhatnám, ha félvállról vehetném a dolgot. De sajnos nem vehetem félvállról, mert ezzel eszközt faragtam, olyan eszközt, amellyel aztán az én bőrömet lehet átlyuggatni. Sőt, ami rosszabb: illetéktelen kezekbe adtam ezt az eszközt. Hiszen a barátaimnak szánt magánvéleményemet nem a barátaimmal közöltem, hanem potenciálisan 10 millió magyarul beszélő barátommal. A 10 millió pedig elég nagy szám ahhoz, hogy valaki olyan is olvassa, akit ez sért.
Pedig így nem akarok sérteni senkit. Ha sértek, akkor az legyen nyílt és konkrét és személyre szabott.
A sértés azonban adott volt, ezért büszkeségemet félretolva, tartásomat előtérbe helyezve személyesen bocsánatot kértem az illetőtől és ezúton is megkövetem a lakót – biztosan olvassa ezt – és köszönöm neki, hogy ráébresztett egy dologra: ha a twitter, a plurk, vagy az összes többi közösségi oldalon egy szűk rétegnek szánom a mondanivalómat, akkor csak nekik kell megengednem, hogy láthassák, mert ma lebukok a balfaszozással, holnap a tolvaj fogja kifigyelni, hogy mikor nem vagyok itthon, holnapután meg a kislányomat fogják cikizni az óvodában, hogy az apja már megint rosszul zárójelezett be egy IF-et és emiatt órákat szívott, értékelhető produktum nélkül. Igenis komolyan kell venni a privát szférát, ezeken a felületeken is védenünk kell magunkat és a családunkat – mindenkitől.
Ezen fenn ismertetett okokból kifolyólag a mai napon közzéteszem, hogy mi a nagy internetes közösségi bizbaszon a saját policy-m: mivel a csikszem név mára egyértelműen hozzám, Kovács Adriánhoz kapcsolható, ezért a twitter.com/csikszem és plurk.com/csikszem mikroblog kontóimat priváttá minősítem és egyénenként engedélyezem a hozzáférést. Az agyampark.hu domain alatt található tartalom (Ön itt áll) továbbra is publikus. Jelen közzétételi állásfoglalás nem tér ki külön a facebook és iwiw közösségi hálós tevékenységemre, mert 1. ezeken a platformokon nem történik konkrét gyártás, maximum újramegjelenítés (iwiw-en az sem), 2. az itt megjelenő tartalom amúgy is csak meghatározott kör (értsd. ismerősök) számára fogyasztható.
Kiegészítés: a fenti korlátozás bevezetése nem jelenti azt, hogy mostantól a privát hozzáférés pajzsa mögött megsokszorozódik a kívül maradottak lebalfaszozása. Ha valakiről ez a szó (vagy más elmarasztaló kijelentés) jut eszembe, akkor azt az illetőt meg fogom keresni élőben és közlöm vele. Ezzel párhuzamosan természetesen mindenkit szeretettel várok a twitter és plurk közösségi tereimben, illetve (moderált) megjegyzés formájában jelen blogon.
(Zenét osztok még a blip.fm/csikszem oldalon, az mindenkinek ajánlott!)
Az éjjel többször keltünk fel Zoéhoz, mint az elmúlt két hétben összesen. Reggel elmentem úszni és ennyit még soha nem úsztam. Aztán elvittem Zoét mikulást szagolni a bölcsibe, majd vettem ajándékokat, majd visszamentem a bölcsibe és elvittem Zoét az orvoshoz. Ennyit még soha nem vártunk az orvosra. Aztán hazajöttünk, Zoé ebédelt és lefektettem aludni. Aztán sütöttem véreres hurkát és megettem belőle egy akkora darabot, amekkorát még soha nem ettem. Közben megnéztem egy Dexter részt, amit még soha nem láttam. És most nem bírok felállni a székből.
Holnap meg 30 leszek.
Soha nem voltam még 30.
Akkor most jöjjön egy újabb epizód a Hangok Az Ablak Alatt sorozatban, ezúttal gitározós darabokkal. Egyszer használatos rakendroll, amely a Tarantion féle Death Proof Stuntman Mike-járól kapta a címét.
Már olyan régóta pakolgatom ezeket a számokat ide-oda a gépemen, hogy vétek lenne kidobni az egészet a kukába, ezért tegnap éjjel nekiültem és összefűztem őket szívem összes szeretetével. A Quiet Village tökéletes intrózenéjével, a “Gold rush”-sal kezdünk, amely után aztán egyfolytában gyorsulunk a cseppet erőltetetten bársonyos baritom Claw Boys Claw Tenger vagyok című nótáján és a botrányos nevű The Jon Spencer Blues Explosion “Brenda”-ján keresztül, amíg el nem érünk a fenn említett Death Proof egyik legjobb beszélgetéséhez, ahol tisztázzuk, ki is az a Stuntman Mike. Innen aztán beindul a bugivugi, a születésem évéből szól a The Monochrome Set “He’s Frank”-je (amit később a Norman Cook – Iggy Pop páros butított le meglehetősen), majd pedig a svéd Komeda énekel a kivirulásunkról. Különlegességét az adja, hogy a végét addig vagdostam, forgattam, tologattam, amíg össze nem feküdt a rövid Szabó Lőrinc idézettel, amellyel a Pamut számomra legkedvesebb őrülete, a “Tonight” kezdődik. Ezek után kicsit már kezdett elfogyni a lendületem, nem úgy, mint a zenék dinamizmusa. Előbb Wolfmother énekel “Joker & The Thief” címmel, majd egy ász a magyar 70-es évekből, a Skorpió zúzza a “Rohanás”-t, hogy végül kicsit elkommerszesedve a Beck zárja a közel harminc percet a Bob Dylan coverjével, “Leopard-skin pill-box hat”-tel. Jó szórakozást hozzá!
