agyam park

Joli

Mindenkinek van Jolija. Ezek a Jolik már közhelynek számítanak, legyintünk, vállat vonunk, elfordulunk, magasról biztos alapokon (…) nyugvó véleményt mondunk.

Az én Jolim a szürkeletbe forduló égről jutott az eszembe, ahogy egy felhő menekülő embert rajzolt ki a templom torzója mellett. Az, plasztikus… A kezdet tipikus, alkohol korán és mérték nélkül, társaság ennek megfelelően, a női finomságnak esélye sem volt. Kísérőjelenségek a csekklistán kipipálva. Sorozatos munkanéküliség, váltott lovak, pénztelenség, a világ szűk szegmense (mondanám, periféria).
Harminc lehetett mikor megismertem, negyvennek nézett ki, minden más volt csak az én (akkori… mostani?) értelmezésem  szerint nő nem. Járta az utcákat, hol kék hol lilább foltokkal az arcán, más által kinőtt nadrágban, siralmasan csorba cipőben, cigarettával, sajátos kifejezéssel az arcán.

Mindenki kap esélyt. Hiszem. Megjött a Társ. Előbb együtt ittak később együtt leszoktak. Holtomiglan és szintén, Kislányuk született. A Társ egy gyors lefolyású betegség következtében hamarosan meghalt. Joli az ismert eszközhöz nyúlt. Egyszer, többször, mindig. A szomszédok figyeltek fel az állandóan síró gyerekre. Hideg lakásban, napok óta egy pelenkában, éhesen, ágyon alvó anyja mellett.
A megfelelő (…) intézkedés megtörtént. Joli elvonóra, a gyermek gondozásba került.
Sokáig nem hallottam róluk semmit, nem is hiszem, hogy gondoltam volna Jolira. Aztán egyszer megláttam az utcán. Frissesség, új élet, levegő… Utána érdeklődtem. Az elvonón egymásra találtak, összeházasodtak, visszakapták a gyermeket. Aki most már hatodikos.
Nagyon hosszú idő telt el. Még mindig tiszta.

A szürkületben magamhoz engedtem a kérdéseket. A törékenységről, a mindentudásról…

Joli…

Rendhagyó napok

Kizökkent az idő: felemás, rendhagyó, hiteltelen. Átmeneti. Olyan, amikor semmi sem látszik véglegesnek, amikor nem is illik, nem is szokás véglegeset tenni. Azt mondja ilyenkor az ember: “Járok-kelek, beszélek, csinálom ezt-azt, de csak azért, mert élek. Mégis úgy, hogy szavaim és cselekedeteim se okok, se következmények ne legyenek.”

Üresjárat-napok, üresjárat órák.

Az éjjel meghalt egy fiatal férfi. Nagyon komolyan, nagyon véglegesen, semmiféle szokásra, illendőségre nem hederítve.

S az idő, lám, nem zökkent vissza, nem igyekszik rendjével igazolni e szörnyű véglegességet.

(Csorba Győző)

Átmeneti. “Lélek és ősz”
Ballagásod emlékére Marika 1970. Átmeneti.

Súlypont áthelyezve

Na nem mintha a személyiségem lenyomatától lenne kacifántos az agyampark, de most – ha lehet – még jobban eltolódtam a szakmai irányba. Manapság (már jó régóta egyébként) egy új dolgot nevelgetek, ami szinte az összes energiámat leköti. Ez a veddvelem.hu, közösségi vásárlásos piactér, csoportos kedvezményről szól és spórolásról. Jelenleg a bétateszt állapotában van, amely nem jelent mást, mint hogy pár (70) önkéntes bejöhetett és szétnézhetett – teszi is ezt folyamatosan. Mi pedig fejlesztünk és javítunk és visszajelzünk és van itt egy blog is, a veddvelem reaktor, amit jórészt én írok, ezen felül van facebook csoportunk is (légy a rajongónk!), meg twittelünk is, Monty Python-osat, ahogy @szuperapu mondta tegnap. Itt az ^ADR végű szövegeket írom én, ez jelenleg 90%.

Tehát veddvelem.hu. A csapból is ez folyik nálam és persze most is… képtelen vagyok abbahagyni.

Amikor lesújt…

Múlt héten, kisvárosunk Főterén ballagva találkoztam egy régi ismerőssel. Ő egy Lány / Nő / Asszony, mindegyik, DE fiatalabb, mint én. És még csak nem is szült. Még. De jócskát hízott. Beszélgettünk, én közben folyamatosan gondolkodtam, hogy miért nem veszi észre, vagy ha észrevette, hát miért. Meg miért nem.
Annak elemzésébe most nem szaladnék bele, vajon miért is oly fontos számomra az örök ikszessses méret, a mérleget is csak néha befolyásolom, hogy mindig 45kilót mutasson. Ez utóbbival mellélőttem, mert Csikszem egy napi maratonja után ráugrott és döbbenten tapasztalta, hogy kicsit többet fogyott, mint szeretett volna, mert 45 kiló  lett. A rettenet után nevemet kiáltotta, ahol vallanom kellett, én hekkeltem meg a mérleget. Szóval nem fejtegetem miért van az hűtőszekrényben szabászcenti – rátekerve a gyerek kinderparadízójára meg túrórudijára – , miért van mosolygó szmájli a nulla kalóriás hűtött citromos vizen, és miért varratom szűkebbre és szűkebbre ugyanazon szoknyám derekát. Abba sem bocsátkoznék vele, hogy míg Csikszem és Csikszem kislány örömmel reggeliznek együtt, én mindig találok mosogatni és pakolnivalót, közben iszom az ízesítetlen teát. Leánygyermekem múltkor közölte egy társaságban, Anya soha nem eszik. Nos, ez nem így van. Eszem én. Levest, meg paradicsomot, meg puffasztott rizst meg egy csomó más kalóriában nem gazdag ételt. Azonban. A sors héten rám mért második csapása az időjárás. Az elsőt később mesélem. Az időjárás miatt (biztosan tudom), tegnap döbbenetes dolgokat vittem véghez. Hagyján, hogy befűtöttünk. Hagyján, hogy húst ettem. De a hús után letéptem a szabász centit a paradízóról és nem törődve annak lejárt szavatosságával, megettem. Ezek után megettem a linzert és az islert is amit gondos Keresztanyám hozott, persze, csak kis dobozban, alig egy kóstolóra valót. Ja, egy közepes multicég összes alkalmazottjának kóstoltatásához elég. Estére megrémültem. Vacsorára csak hagymacsírát ettem paradicsommal. Meg vörösborral. Hogy ne érezzem a csontjaimban a hideget. Ma reggel megcsillant a remény. Sütött a nap. Kikiáltottam a világba. Végre, abbahagyhatom a hormonjaim cukorral való támogatását. A sors másodikat is rámmért. Nap el, függöny le. Eső szakad. Mézet tettem egy nagy tál eperre. De hát ez egészséges?!
Az első csapás.
Meghízott exkapcsolatot zrikáltam magamban és Férjnek. Oh, szegény, vajon mi történhetett vele (jaj, láttad volna, milyen vastag volt az oldala), talán csak nem beteg??? (akkora tokája lett, borzalom), de csinos volt ám (bár megvastagodott felkarja, jujjujj)… Na, majd nézzetek engem. Közönség, színpadra lépek eperke ruhámban, amiben ha csak nyaktól lefelé néztek, 15-nek tűnök. Kicsit fűző jellegű, de nem baj, majd aprókat lélegzem, és felcsaptam a könyvet és megnéztem, hogy lélegez Scarlett amikor elegáns. Én is így teszek. A hajam az emelt nyakú eperkéhez belőve, Csikszem nyakkendője a zeperszínhez kölcsönkérve, óh, csak tökéletes. Aznap délben ehettem egy lángost, szigorúan gyógyászati célból, hogy estére párnázzon, tudod. De keveset ittam, nehogy kiduzzadjon a hasam, gyomrom. 15.45-kor beleugrom a ruhámba. 15.47-kor szétszakadt a cipzár. Nem kicsit. Örökre. Visítottam. A nagyobb baj az volt, hogy nem jött le rólam a ruha. Csikszem miután kiüvöltözte magát velem, hogy én miért visítok (Teeeee ezt nem értheted!!!!!!!!! a hajam, a nyakkendőd, a derekam, az eperkém, az álmaim), röhögött, hogy megérdemlem miért kritzálom más nők oldalát és karját, majd hozott egy csőkulcsot, csőfogót, harapófogót (nem tudom), de hegyeset, az istenadta, mert annyira otthon van a kézi szerszámok világában. Ezzel gondolta lehúzni a cipzárt. Megtette, a cipzár ezer darabra hullott szét. A hegyes harapófogó mély barázdát hasított az oldalamba, vérző patakot hagyva maga után. Itt megállt egy pillanatra a kép. Dönthettem. Ha tovább erősítem a visítást, Csikszem magamra hagy. Elájulok. Hm, nem tudom hogy kell. Megőrülök. De még van hova??? Letéptem a ruhát, megtapostam. Töltöttem két pálinkát. Már úgyis mindegy. Majd szétdobáltam a szekrényemet. Mivel Ő VOLT AZ EGYETLEN eperke, amelyben 15 lehettem, felkaptam egyet a business rétegből. Nyilván könyvvizsgálónak néztem ki. Az egyház szertartásra, mely 16.15-kor indult, 16.30-kor értünk oda. A templomban odasúgtam Istennek, király te tetted ezt.

Epilógus. Másnap reggel Csikszem szummázott:
- Szerintem kinőtted ezt a ruhát. /még életben van, de már gyengül/
- Ahhoz képest, hogy a könyvvizsgáló jelmezedet vetted fel, egészen jól táncolsz. De miért kell Neked nyakban magasan záródó ruhában jönni esküvőre???
- Azért az mekkora poén volt már amikor menyasszonyrabolni akartam és toltam a menyasszonyt? Mekkora volt már, mi?
( Ő, az én Férjem. Hamarosan 5. éve lesz, hogy esküt tettem neki. Persze, ma is így döntenék (…) )

Mandroid, man+droid, de nem magyarázom túl

Kobak, első számú és legrégebb óta követett matektanár geek kváziismerősünk, az android portál alfája és a habari szinte egyetlen magyar élő omegája (mitisakartamírni… irdatlan sok időt töltöttem el ezzel az egy félmondattal) honosította a usethis-t, így a magyar bloggereknek – köztük valahogy nekem is – lehetőségü(n)k adódik bemutatkozni. És.

Bár én írtam Kobaknak, hogy a blogger státuszom nem 100%-ig akkreditált, mégis “rábeszélt” a 4 kérdés megválaszolására, amely tulajdonképpen az oldal lényege:

• Ki vagyok és mit csinálok?
• Milyen hardvert használok?
• Milyen szoftvert?
• Milyen lenne számomra az álom setup?

Meg is tettem, ha tehát még nem lenne meg a csikszem nick mögött a fenti információhalmaz, akkor olvasd el ott.

A feleségemnek tetszett az írás, annyira nem lehet gáz.

Mai(s)

Bipoláris énem tökéletes bizonyítéka jelen posztom (is). Mindenféle szempontból.

Nem hiszem, hogy van nap, amikor valamilyen kontextusban ne említenénk Pampust. Mindig van aktualitás, állandóan tudunk tőle idézni, és halljuk a hangját. Ritkán előfordul, hogy eldöntöm, felhívom és megkérdezem. Biztosan helyre tudna tenni a holnappal kapcsolatban. 5 éve ment el örökre.
Azóta az Édesanyánk megtanult tankolni, odafigyelni az energia fogyasztásra, fényképezőgépről fotókat letölteni és ezt továbbítani. Tudja már, hogy nem szereti a viszkit, és tudja, hogy kire számíthat a falujában. Azóta a kertészkedés fogalma más ízzel társul, emiatt aztán márciustól októberig csak zsarolással tudjuk rávenni, hogy egy éjszakát nálunk töltsön, Távol a Kertjétől.
Látogatásaink a Kertben kezdődnek. Egyesével megvizsgáljuk a hagymákat, jelentem, a mai napon csíra állapotban voltak jelen. Szemrevételezzük a sárgarépa ágylásokat melyeket kifeküdt az egyetlen, a telet és a kutyát túlélni képes macska. (Erről lenne egy igazán posztolandó történet, egyelőre nincs rá felhatalmazásom, hogy közzétegyem, de talán…) A Kert igazi látványosságát azonban a virágok adják.  Reggeli induláskor, délutáni haza érkezéskor a virágok az elsők. Mi hiszünk a szeretet kifejezésében, legyen az hagyma vagy virág. Ettől még dúsabban, hálásabban színlenek az amúgy is bársonyos falusi létbe. Tucatvirágok ritkán fordulnak elő. A szezon most indult, ilyenkor a hagymás növény dívik. Őket először pátyolgatni kell a lakás melegében, később lelnek végső otthonra a kertben. Heteken keresztül fejlődnek, hosszú ideig semmit sem mutatva. 6 melengetett, szeretgetett hagymából lesz 6 szál virág.
Természetesen, látogatásunk ma is A Kert aprólékos megfigyelésével indult. Tudjuk, sajnos, hogy az eperből lett aki nem vészelte át a telet. És a macska, nos, igen… Hatalmas pocak lenyomat a puha földön. A liliom még nem hajtott ki, újabb izgalmak.
Elérve a 6 szálhoz… Egészen rendkívüli kulcsvirág kompozíció. 6 szál. Egy egész sor a virágos részben. Lila-rózsaszín-rózsaszín-barackvirágszínű-lila-orgonalila. Soha nem láttam még barackvirág színű kulcsvirágot. “Mikor indultok majd levesszük és hazaviszitek.” Ebben maradunk. Az órák elrohannak, indulunk. “De kár, hogy hazaindulunk”-suttogja a levegőbe a háromésféléves. (az…)
Anyu még fut egy apró herendi vázával, visszafogom azzal, hogy az talán mégsem a gyerekszobába való, bár kétségtelen, a virágok gyönyörűek lennének benn. Rohanunk ahogy mindig, kapkodás a csomagolás, futva puszi, lélekrohanás így minden halkabb.
Hazaérve csomagolom a vizes papírba burkolt virágokat.
Barackvirágszínű-lila-lila-rózsaszín-orgonalila-rózsaszín.  Egy egész sor…

…

howdy

Howdy mondja nekem AP. Ilyen hosszú posztolatlan időszak után ez várható volt. Mi is zavar ebben a személyes blogban. Hogy személyes. Olvassák akik ismerik az arcomat. Ha a magamutogató énnel jövök elő semmi értelme. Pedig az a megbízható. Aggódom, hogy nem írok többet. Vagy ez is csak egy lenne a végleteim közül? Már végképp kiürültem? Mit nem tesz a búzafűlé. Mostanában belefáradtam a körülményekbe. Szokásos kispolgári nyavalygás következik az egészségügyről. Elhúzódó betegség, fizetett orvos elből történő hanyagolása, erőszakos közeledés az állami kórházhoz. Belső hangok szándékos figyelmen kívül hagyása, könnyebb út választása majd visszaesés. Újabb kórházi tangó, második felvonás 30 másodpercben, most már muszáj, hogy szimuláns legyek vagy táppénzcsaló, vagy legalább énektanár, hogy oka legyen a hangom állandó távol maradásának. Én hittem abban, hogy nem szimulálok, munkát magas szinten demonstráltam, hangot íméllel pótoltam, nem vagyok énektanár. Itt elbizonytalanodtam, talán mégis kifizetem a magán vizitdíjat, de elveim felülkerekedtem, családi kasszában 15 e forintunk más célra felsorakozott. Allergiával vádolódtam meg, így Frankfurt mellett teszteltem a mogyorófa virágzását, de ott is magas szinten volt jelen. Étellel és szagokkal gondom nem volt, a repülés kicsit nehezemre esett eltömődött felsőlégutaim miatt.  Állapot fokozódása miatt, és egyre növekvő zavarom a teletrombitált pézsék miatt arra sarkalltak, hogy elveim sarokban szöszölése mellett halkan felhívjam a városunk allergiára specializálodott (magán)klinikáját. Megtettem. Minimum amatőrnek, de inkább szimulánsnak éreztem magam a kapott tanácsok hallatán. Napi algoflex kétszer, szólott a javallat. Lázam nincs. Furcsa. Hőemelkedés sincs. Nagyon furcsa. Kicsit fáj – ebben legalább megegyeztünk. Kérdezem mint laikus, mit kellene tennem. Orvossal beszéltem. Úgy mutatkozott be. Orvos mondja: menjek el orvoshoz. Tényleg ez volt a tervem. Az elveim itt abbahagyták a szöszölést és hangosan röhögtek. Ki és le, fel és át, de meggyőztem magam egy 3 napos távollétre a munkából. Ez idő alatt komoly dolgokat terveztem elvégezni. Vérvétel. Kórházi látogatás, többedszerre, blamának kitevés hisz nem vagyok énektanár. Esetleg allergia teszt. Mindez szigorúan előre megfizetett alapon (gy.k.havi rendszeres önszántamból nem történő utalás a kasszáknak jómagam és az engem foglalkoztató nagyzsebű által). A bonyodalom a vérvétel körül tetőzött igazán. Külföldi távollétem alatt itthon lévő supportive Férj próbálta megfejteni, hol is történik a vérvétel. Itt majd lesz egy hivatkozás Csíkom által később ellövendő posztra az egészségügy informatikai rendszereit illetően. Találgatások voltak, még az SZTK bizonyult a legvalőszínűbbnek, bár biztosat nem tudtak mondani. Hogy miért. Mert a választott háziorvosom a választott városunktól 50 kilóméterre lakik, pecsétjén egy harmadik település kórházi besorolásával. Kérdezgettük, hogy is érvényesül a szabad orvos választás. Meglepetésemre a vért minden további oknyomozás nélkül levették, volt mosoly és kedvesség, elnézés kérés ha apró kezem apró vénáját esetleg átszúrnák. Nem szúrták át. Másnap mosolyogva mentem eredményért, hisz, mint tudjuk, ez a város egyszer már bizonyított, kaptunk KicsiJin gyermekünkre egy SLE betegséget messzenőkig alátámasztó eredményt, így nem lepődtem volna meg, ha kiderül, hogy csupa y kromoszómám van és már legalább 10 éve hat méter mélyen kellene lennem a föld alatt. Az eredmény szimpatikus, megtartom. Kórházi presszióm eredményeként ismét bent jártam, a művelet 2 percig tartott, endoszkópia volt, előtte nem kell elmondani mi történik és miért, ha a páciens nem félidióta, úgyis észreveszi a csövet az orrában. Megállapítodott a kórkép, javallott a gyógyszer. Kérdeztem még mi egyebet tehetnék, hogy a/ megjavuljon hamarabb b/ ne ismétlődjön meg (hisz hetek óta ragaszkodik hozzám) c/ ezt lenyeltem, de akartam tudni, hogy ez egy hamarosan halállal végződő betegség kezdete vajon lehet-e. Válasz: hát nyitva vagyunk, jöjjön. Hm. Miért ne… Ha nyitva vannak. Az antibiotikum ugyan jót tett, de úgy érzem, legközelebb mást kell kitalálnom, ha nyitvatartási időben szeretném meglátogatni kedvenc kórházamat. Más történelmi múlttal, más jelenkori körülményekkel megáldott főnököm a következő javaslatot tette: egy másik klinikát kellene választanod. Fáradt voltam, pár szó hiányzott volna a teljeskörű megértetéshez. Igy csak mosolyogtam. Ha tudná hány klinika van a megyeszékhelyen… És a beteg hálás, ha bejut. Ha bejutott, elgondolkodik. Mennyit fizessek, hogy tegyem meg mindezt. Hisz ez lesz a folyosója a következő kórházi bejutásnak. Nem fizettem. De a magabiztosságom nem győzött meg.

Ezek után elgondolkodtam, van-e potenciál. Itt, nekünk. Keserű és piros is. Egyben. Aztán JóSorsom úgy döntött, ideje példát vonultatni sekélyes mindennapjaimba. Fent hosszasan részletezett kórházi aktusomat követően piacoztam a helyi marketen. A  hasznos dolgok beszerzése után (propolisz, csíra, búzafűlé na látod), rohantam paradicsomot venni. Kifizetem majd otthagyom. Csíík percek múltán keresi, én bizonytalan vagyok. Visszaszaladok, bejárom a bejárt útvonalat, végső állomás a paradicsom árus. Aki már messziről integet. “itthagytad a paradicsomot. De ú’futottá’ má’ nem hallottad ho’ szótam”. Zavarba jőve állok ás bámulom a paradicsomot. Rebegek valamit de csak ezt hajtogatom: van, van, van itt még potenciál. (ma is jártam nála, kiszolgált, tehát nem én vagyok az egyetlen bolond akit megismert a piacon)

18000 év

Karácsonyra Jin megpróbált egy bőrövet venni nekem, ami az otthoni öveimmel összevetve aztán kicsinek bizonyult. Így nem volt mit tenni, Jin visszavitte, kapott érte kézzel írt kupont, miszerint megadott időpontig a megadott helyen az öv ára levásárolható.

Új év pirkadt közben és mondanom sem kell, nem jutottunk el megadott időpontig a megadott helyre, így a levásárolhatóság esélye napról napra csökkent, mígnem észre nem vettem egy apró hibát a papíron. (Tudom, tudom hatásosabb lenne, ha lefotóztam volna, de már mindegy.) A gondos kezek ugyanis elírtak egy nullát a határidő feltüntetésekor és ez alapján 20010.01.22-ig lehetőségünk lett volna beváltani az ígérvényt.

18000 év. Nem kevés.

Ma bementem az üzletbe és megkérdeztem, hogy még beleférek-e ebbe a szűk intervallumba. Nevettek nagyon és mindenki örömére levásároltam az öv árát.

Huncut kis történet, mi?

(Az egyik eladó hölgy persze közben hozzátette, hogy amúgy is megengedte volna, hogy felhasználjam a lejárt fecnit. Higyjük el, minek kételkednénk benne.)

Az említett üzlet egyébként az Aréna plázában lévő Pepe Jeans szaküzlet. Köszi nekik.

(A)mi marad

“Kicsiny, tényleg apró jelekkel indul az öregedés, és letörölhetetlen foltként lassan szétterjed az egész testen.” (Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland)

Rendszeresen megfeledkezünk a fényképezésről. Tavaly úgy leszedtük a karácsonyfát (upsz, úgy vitték vissza az angyalok), hogy másnap jutott az eszünkbe, sem magában, sem magunkban, meg nem örökítettük.  Másoknak a tavalyi karácsonyi kacsa a pecsenyetálon kompozíció is safety könyvtárba mentve.
Attól rettegek, ha nem merevítjük ki a mosolyát képernyőre / papírra keretbe, úgy felnő itt nekem, hogy észre sem veszem.  Kőbe akarom vésni az összes komolyságát, valódi hiszékenységét, elnyűhetetlen bizalmát. Komolyan segített ma délután eldönteni, hogy a majdani tengerparti rönkházba pincében vagy borhűtőben tároljuk a borokat. Persze, ma én is elhittem.

Arról, ahogy válunk valamilyenné.
Volt nekem a Babi mamám. Olyan tekintetes asszony és tiszteletet parancsoló és mindig tudta a választ. Fordította hétfőnként az ámdámdeszt, csak, hogy azokon a napokon is nézhessek egy picit tévét. Reggelente behozta a lekváros kalácsot kakaóval, nem felejtette el búcsúzóul beadni az utálatos cévitamint. Megtanította nekem a Bundást, a nyusziszemű szőlőt, a szamócát, hogy vasárnap nem megyünk sehova csak rokonlátogató megengedett, hogy a Zsoltinak nem köszönünk előre mert ő a férfi. Ezt akkor persze nehezen értettem, mert ő nagycsoportos volt én meg középsős. Segített elvinni az Erzsi néninek a Mikulásnak szánt levelet a postára és markomba tette a pontosan kiszámolt szóda árát, amit Edike néni ugyanolyan pontosan megszámolt. Elvitt a tejcsarnokba és rám szólt ha grimaszoltam. Azt is tőle tudom, hogy a mi családunk biztosan nem hazudik, és hogyan kell megszerezni a fehér lovat pénz és a Férj engedélye nélkül.  Hat gyereket szült, ötöt felnevelt, tartása volt és büszke önmagára.
Egy éjszaka a kapuja befagyott, nem tudott bemenni a házába. Így kopogott a mi házunk ablakán. Vasárnap volt, éjjel fél 2. Parlamenti választáson elnökölt, onnét tért volna haza. Én felébredtem, én beengedtem. Majd én nem adtam át az ágyamat, leültettem a fűtetlen szoba foteljába, több szabad ágy nem lévén. Szeretném azt hinni, takarót legalább adtam.

Ő már nem, én tovább élek. És a háromévesnek, példabeszédként, gyakran elmesélem. Száz másikkal. Hallgatja komolyan. Én elhiszem. Bízom.