(A)mi marad
“Kicsiny, tényleg apró jelekkel indul az öregedés, és letörölhetetlen foltként lassan szétterjed az egész testen.” (Murakami Haruki: Birkakergető nagy kaland)
Rendszeresen megfeledkezünk a fényképezésről. Tavaly úgy leszedtük a karácsonyfát (upsz, úgy vitték vissza az angyalok), hogy másnap jutott az eszünkbe, sem magában, sem magunkban, meg nem örökítettük. Másoknak a tavalyi karácsonyi kacsa a pecsenyetálon kompozíció is safety könyvtárba mentve.
Attól rettegek, ha nem merevítjük ki a mosolyát képernyőre / papírra keretbe, úgy felnő itt nekem, hogy észre sem veszem. Kőbe akarom vésni az összes komolyságát, valódi hiszékenységét, elnyűhetetlen bizalmát. Komolyan segített ma délután eldönteni, hogy a majdani tengerparti rönkházba pincében vagy borhűtőben tároljuk a borokat. Persze, ma én is elhittem.
Arról, ahogy válunk valamilyenné.
Volt nekem a Babi mamám. Olyan tekintetes asszony és tiszteletet parancsoló és mindig tudta a választ. Fordította hétfőnként az ámdámdeszt, csak, hogy azokon a napokon is nézhessek egy picit tévét. Reggelente behozta a lekváros kalácsot kakaóval, nem felejtette el búcsúzóul beadni az utálatos cévitamint. Megtanította nekem a Bundást, a nyusziszemű szőlőt, a szamócát, hogy vasárnap nem megyünk sehova csak rokonlátogató megengedett, hogy a Zsoltinak nem köszönünk előre mert ő a férfi. Ezt akkor persze nehezen értettem, mert ő nagycsoportos volt én meg középsős. Segített elvinni az Erzsi néninek a Mikulásnak szánt levelet a postára és markomba tette a pontosan kiszámolt szóda árát, amit Edike néni ugyanolyan pontosan megszámolt. Elvitt a tejcsarnokba és rám szólt ha grimaszoltam. Azt is tőle tudom, hogy a mi családunk biztosan nem hazudik, és hogyan kell megszerezni a fehér lovat pénz és a Férj engedélye nélkül. Hat gyereket szült, ötöt felnevelt, tartása volt és büszke önmagára.
Egy éjszaka a kapuja befagyott, nem tudott bemenni a házába. Így kopogott a mi házunk ablakán. Vasárnap volt, éjjel fél 2. Parlamenti választáson elnökölt, onnét tért volna haza. Én felébredtem, én beengedtem. Majd én nem adtam át az ágyamat, leültettem a fűtetlen szoba foteljába, több szabad ágy nem lévén. Szeretném azt hinni, takarót legalább adtam.
Ő már nem, én tovább élek. És a háromévesnek, példabeszédként, gyakran elmesélem. Száz másikkal. Hallgatja komolyan. Én elhiszem. Bízom.
