26 Apr
A gyógyszeren túl a nyafogáson innen az eszelős fejfájásban dióhéjban. Illetve ez már az 
. Szóval adott a gík meg annak lánya. A gík alvajáró (a történet garantálom messziről indul), ezért egész arzenállal alszik. Telefon, zseblámpa, fejlámpa és most a legújabb a távirányító (ezzel kapcsol nappaliban villanyt). Éjszaka felriadván betörőt kergetvén mindig van mi kezébe akadjon. Pár nap után távirányító mint éjszakai aknakereső konfirmálódott, így kilós zseblámpa “nem-aktív” állományba vonult. Hova máshova, mint gík polcára, a számítógépek fölé. Gík feleség ehhez nem szokván nyomtat, bal csuklóval lazán lever kilós zseblámpát, mely helyben kivégzi az ötéves mini geniust. Még egy utolsót villantott majd kilehelte lelkét megkopott testében. Rögtön íródni kezdett bennem első tenyérbesimuló egerem története aki íly gyászos véget ért, de Gík azonnal orvosolta, mondván, ilyet már ezernyolcért kapok. Ilyet??!! Mit tud ő erről… Hogy mentsem a lelkünket és megelőzzek egy hosszú és velős / rövid és hiábavaló magyarázkodást a végső szertartás szükségességéről, kitaláltam, hogy legyen az Utódé. Ő majd tudja használni méltóságának megfelelően. A lány elszaladt, pár percig csendben matatott, majd elkeseredetten kiszólt szobájából: nem tudom beledugni a gépembe. Az Apró a neki adott számológéppel próbálta felismertetni az új hardwert. A kép valóban szívbemarkoló volt, ahogy a Kicsi Gík próbálja felállítani a hardvert a nem kompatibilis eszközökből. Apja meglátván ezt “Istenem” kiáltással elhagyta a szobát, majd a nyugdíjazott notbukkal tért vissza. “Ez a Tiéd lehet.” A lány nézi, és megkérdezi: Apa, és ez sem működik mint a számológépem?
Én csak álltam és néztem őket. Nem sorolom fel az agyamba toluló több ezer kérdést…
10 Apr
Bipoláris énem tökéletes bizonyítéka jelen posztom (is). Mindenféle szempontból.
Nem hiszem, hogy van nap, amikor valamilyen kontextusban ne említenénk Pampust. Mindig van aktualitás, állandóan tudunk tőle idézni, és halljuk a hangját. Ritkán előfordul, hogy eldöntöm, felhívom és megkérdezem. Biztosan helyre tudna tenni a holnappal kapcsolatban. 5 éve ment el örökre.
Azóta az Édesanyánk megtanult tankolni, odafigyelni az energia fogyasztásra, fényképezőgépről fotókat letölteni és ezt továbbítani. Tudja már, hogy nem szereti a viszkit, és tudja, hogy kire számíthat a falujában. Azóta a kertészkedés fogalma más ízzel társul, emiatt aztán márciustól októberig csak zsarolással tudjuk rávenni, hogy egy éjszakát nálunk töltsön, Távol a Kertjétől.
Látogatásaink a Kertben kezdődnek. Egyesével megvizsgáljuk a hagymákat, jelentem, a mai napon csíra állapotban voltak jelen. Szemrevételezzük a sárgarépa ágylásokat melyeket kifeküdt az egyetlen, a telet és a kutyát túlélni képes macska. (Erről lenne egy igazán posztolandó történet, egyelőre nincs rá felhatalmazásom, hogy közzétegyem, de talán…) A Kert igazi látványosságát azonban a virágok adják. Reggeli induláskor, délutáni haza érkezéskor a virágok az elsők. Mi hiszünk a szeretet kifejezésében, legyen az hagyma vagy virág. Ettől még dúsabban, hálásabban színlenek az amúgy is bársonyos falusi létbe. Tucatvirágok ritkán fordulnak elő. A szezon most indult, ilyenkor a hagymás növény dívik. Őket először pátyolgatni kell a lakás melegében, később lelnek végső otthonra a kertben. Heteken keresztül fejlődnek, hosszú ideig semmit sem mutatva. 6 melengetett, szeretgetett hagymából lesz 6 szál virág.
Természetesen, látogatásunk ma is A Kert aprólékos megfigyelésével indult. Tudjuk, sajnos, hogy az eperből lett aki nem vészelte át a telet. És a macska, nos, igen… Hatalmas pocak lenyomat a puha földön. A liliom még nem hajtott ki, újabb izgalmak.
Elérve a 6 szálhoz… Egészen rendkívüli kulcsvirág kompozíció. 6 szál. Egy egész sor a virágos részben. Lila-rózsaszín-rózsaszín-barackvirágszínű-lila-orgonalila. Soha nem láttam még barackvirág színű kulcsvirágot. “Mikor indultok majd levesszük és hazaviszitek.” Ebben maradunk. Az órák elrohannak, indulunk. “De kár, hogy hazaindulunk”-suttogja a levegőbe a háromésféléves. (az…)
Anyu még fut egy apró herendi vázával, visszafogom azzal, hogy az talán mégsem a gyerekszobába való, bár kétségtelen, a virágok gyönyörűek lennének benn. Rohanunk ahogy mindig, kapkodás a csomagolás, futva puszi, lélekrohanás így minden halkabb.
Hazaérve csomagolom a vizes papírba burkolt virágokat.
Barackvirágszínű-lila-lila-rózsaszín-orgonalila-rózsaszín. Egy egész sor…
…
09 Apr
Howdy mondja nekem AP. Ilyen hosszú posztolatlan időszak után ez várható volt. Mi is zavar ebben a személyes blogban. Hogy személyes. Olvassák akik ismerik az arcomat. Ha a magamutogató énnel jövök elő semmi értelme. Pedig az a megbízható. Aggódom, hogy nem írok többet. Vagy ez is csak egy lenne a végleteim közül? Már végképp kiürültem? Mit nem tesz a búzafűlé. Mostanában belefáradtam a körülményekbe. Szokásos kispolgári nyavalygás következik az egészségügyről. Elhúzódó betegség, fizetett orvos elből történő hanyagolása, erőszakos közeledés az állami kórházhoz. Belső hangok szándékos figyelmen kívül hagyása, könnyebb út választása majd visszaesés. Újabb kórházi tangó, második felvonás 30 másodpercben, most már muszáj, hogy szimuláns legyek vagy táppénzcsaló, vagy legalább énektanár, hogy oka legyen a hangom állandó távol maradásának. Én hittem abban, hogy nem szimulálok, munkát magas szinten demonstráltam, hangot íméllel pótoltam, nem vagyok énektanár. Itt elbizonytalanodtam, talán mégis kifizetem a magán vizitdíjat, de elveim felülkerekedtem, családi kasszában 15 e forintunk más célra felsorakozott. Allergiával vádolódtam meg, így Frankfurt mellett teszteltem a mogyorófa virágzását, de ott is magas szinten volt jelen. Étellel és szagokkal gondom nem volt, a repülés kicsit nehezemre esett eltömődött felsőlégutaim miatt. Állapot fokozódása miatt, és egyre növekvő zavarom a teletrombitált pézsék miatt arra sarkalltak, hogy elveim sarokban szöszölése mellett halkan felhívjam a városunk allergiára specializálodott (magán)klinikáját. Megtettem. Minimum amatőrnek, de inkább szimulánsnak éreztem magam a kapott tanácsok hallatán. Napi algoflex kétszer, szólott a javallat. Lázam nincs. Furcsa. Hőemelkedés sincs. Nagyon furcsa. Kicsit fáj – ebben legalább megegyeztünk. Kérdezem mint laikus, mit kellene tennem. Orvossal beszéltem. Úgy mutatkozott be. Orvos mondja: menjek el orvoshoz. Tényleg ez volt a tervem. Az elveim itt abbahagyták a szöszölést és hangosan röhögtek. Ki és le, fel és át, de meggyőztem magam egy 3 napos távollétre a munkából. Ez idő alatt komoly dolgokat terveztem elvégezni. Vérvétel. Kórházi látogatás, többedszerre, blamának kitevés hisz nem vagyok énektanár. Esetleg allergia teszt. Mindez szigorúan előre megfizetett alapon (gy.k.havi rendszeres önszántamból nem történő utalás a kasszáknak jómagam és az engem foglalkoztató nagyzsebű által). A bonyodalom a vérvétel körül tetőzött igazán. Külföldi távollétem alatt itthon lévő supportive Férj próbálta megfejteni, hol is történik a vérvétel. Itt majd lesz egy hivatkozás Csíkom által később ellövendő posztra az egészségügy informatikai rendszereit illetően. Találgatások voltak, még az SZTK bizonyult a legvalőszínűbbnek, bár biztosat nem tudtak mondani. Hogy miért. Mert a választott háziorvosom a választott városunktól 50 kilóméterre lakik, pecsétjén egy harmadik település kórházi besorolásával. Kérdezgettük, hogy is érvényesül a szabad orvos választás. Meglepetésemre a vért minden további oknyomozás nélkül levették, volt mosoly és kedvesség, elnézés kérés ha apró kezem apró vénáját esetleg átszúrnák. Nem szúrták át. Másnap mosolyogva mentem eredményért, hisz, mint tudjuk, ez a város egyszer már bizonyított, kaptunk KicsiJin gyermekünkre egy SLE betegséget messzenőkig alátámasztó eredményt, így nem lepődtem volna meg, ha kiderül, hogy csupa y kromoszómám van és már legalább 10 éve hat méter mélyen kellene lennem a föld alatt. Az eredmény szimpatikus, megtartom. Kórházi presszióm eredményeként ismét bent jártam, a művelet 2 percig tartott, endoszkópia volt, előtte nem kell elmondani mi történik és miért, ha a páciens nem félidióta, úgyis észreveszi a csövet az orrában. Megállapítodott a kórkép, javallott a gyógyszer. Kérdeztem még mi egyebet tehetnék, hogy a/ megjavuljon hamarabb b/ ne ismétlődjön meg (hisz hetek óta ragaszkodik hozzám) c/ ezt lenyeltem, de akartam tudni, hogy ez egy hamarosan halállal végződő betegség kezdete vajon lehet-e. Válasz: hát nyitva vagyunk, jöjjön. Hm. Miért ne… Ha nyitva vannak. Az antibiotikum ugyan jót tett, de úgy érzem, legközelebb mást kell kitalálnom, ha nyitvatartási időben szeretném meglátogatni kedvenc kórházamat. Más történelmi múlttal, más jelenkori körülményekkel megáldott főnököm a következő javaslatot tette: egy másik klinikát kellene választanod. Fáradt voltam, pár szó hiányzott volna a teljeskörű megértetéshez. Igy csak mosolyogtam. Ha tudná hány klinika van a megyeszékhelyen… És a beteg hálás, ha bejut. Ha bejutott, elgondolkodik. Mennyit fizessek, hogy tegyem meg mindezt. Hisz ez lesz a folyosója a következő kórházi bejutásnak. Nem fizettem. De a magabiztosságom nem győzött meg.
Ezek után elgondolkodtam, van-e potenciál. Itt, nekünk. Keserű és piros is. Egyben. Aztán JóSorsom úgy döntött, ideje példát vonultatni sekélyes mindennapjaimba. Fent hosszasan részletezett kórházi aktusomat követően piacoztam a helyi marketen. A hasznos dolgok beszerzése után (propolisz, csíra, búzafűlé na látod), rohantam paradicsomot venni. Kifizetem majd otthagyom. Csíík percek múltán keresi, én bizonytalan vagyok. Visszaszaladok, bejárom a bejárt útvonalat, végső állomás a paradicsom árus. Aki már messziről integet. “itthagytad a paradicsomot. De ú’futottá’ má’ nem hallottad ho’ szótam”. Zavarba jőve állok ás bámulom a paradicsomot. Rebegek valamit de csak ezt hajtogatom: van, van, van itt még potenciál. (ma is jártam nála, kiszolgált, tehát nem én vagyok az egyetlen bolond akit megismert a piacon)
