agyam park

Csendes-óceáni szőrszálhasogatás

“Utólag belegondolva fura, hogy pont egy napon került elém a két hasonló témájú film, de nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni a kiválasztottságomat illetően. Egyszerűen így alakult, el kell fogadnom, hogy az Úr engem teremtett míves eszközéül arra a célra, hogy kiszúrjam a koincidenciákat a két alkotás között és azokat széles nyílvánosság elé tárjam.”

Nagy Elit alakulat rajongóként alig vártam, hogy megérkezzen végre a The Pacific című (nem szívesen írom le a magyarítását: ” A Hős alakulat”, beszarsz ám ezen…) újabb HBO minisorozat, amellyel kicsit beleshetünk a csendes-óceáni hadszíntérre és újra élhetünk ismét egy cseppnyi második világháborús izgalmat. Meg is jött, be is táraztam és tegnap az ebédidőmben a végére jártam. Nem célom a sorozat minősítése egyetlen epizód megtekintése után, olyan volt, amilyen. “Kíváncsi vagyok a többi részére is, aztán majd mondok véleményt” – ezzel a gondolattal álltam fel a tv elől.

Éjjel aztán – mivel Jin elment barátnőzni – úgy éreztem, hogy enyém a világ és végiglapoztam kortárs francia horrorkészítők remekeit a médialejátszón (Haute Tension, Frontiere(s), Martyrs, Sheitan, Á l’intérieur – köszi TcT a listáért). Egy kis vér itt, egy kis végtagcsonkolás ott, egy kis flexes üldözés amott, a maga nemében mindegyik ígéretesnek tűnt, hogy végképp elrontsam az éjjelemet, de aztán összezárt ujjaim között kilesve szemtanúja voltam, ahogy egy óriási ollóval kerülgetnek terhes nőt és volt belső kamera is és… Ezen a ponton úgy éreztem, hogy inkább nézem végig, ahogy az összes második világháborús katonát egyesével szétszaggatja egy gránát, úgyhogy előkotortam a recall könyvtáram mélyéről a kissé már poros Őrület határán című háborús drámát és nekiültem az ő 160 percének. Egyszer már végigrágtam magam rajta, de nem emlékeztem sokra a ‘98-ban készült filmből…

Utólag belegondolva fura, hogy pont egy napon került elém a két hasonló témájú film, de nem szeretnék messzemenő következtetéseket levonni a kiválasztottságomat illetően. Egyszerűen így alakult, el kell fogadnom, hogy az Úr engem teremtett míves eszközéül arra a célra, hogy kiszúrjam a koincidenciákat a két alkotás között és azokat széles nyílvánosság elé tárjam. Se több, se kevesebb.

Erről szól ez a bejegyzés is. Se többről, se kevesebbről.Az elején szögezzük is le: mindkét film ugyanarról szól, ugyanabban a történelmi környezetben játszódik és amennyiben mindkettő mozi készítője a történelmi hűségre törekedett (és miért is ne tette volna), akkor gyakorlatilag jogos az elvárás, hogy az ábrázolt cselekményt nagy vonalakban ugyanúgy prezentálja a nézőknek. Pont ugyanúgy, ahogy megtörtént, így tehát pont ugyanúgy, ahogy a másik filmben is mutatták. Similis simili gaudet.

Na de vonatkozhat-e ez a hasonlóság a kameramozgásra, a beállításokra, a mimikára is? Nézzünk néhány példát, hogy mire gondolok. Minden képpár esetében a felső képkocka a The Pacific-ből való, az alsó pedig az Őrület határán-ból. (Nem lesz falakat ledöntő spoiler, mindenki nyugodtan tovább olvashat.)

1. jelenet: Megérkeznek a bazi nagy hajók a szigetvilágba, katonáék készülődnek, nyüzsögnek a fedélzeten, tömött sorokban várják, hogy lemászhassanak a partraszálló egységekbe. Ekkor aztán a kamera átível a sisakos fejek felett és a vízfelszínre totál merőlegesen mutatja az igyekvőket. Mindkét filmben, minimális eltérésekkel.

Ez előtt még van egy snitt, amikor az egyik főhőst mindkét filmben profilból mutatják, a főhős elgondolkodva távolba réved és szinte másodpercre pontosan ugyanannyi bambulás után sarkonfordul. Erről nem teszek be képet most.

2. jelenet: Megy a csapatszállító a partok felé, csapatják a hullámokat, mindenki transzban van, kemény arcok, hányás, ima, ami kell. Aztán tadaam, nagy hangsúly fektetése a rágó szájba helyezésére. Van eltérés a beállításokban, de a mozdulat ugyanaz. Óbazmeg nem bírom, feszült vagyok, beveszek egy rágót.

3. jelenet: Aztán persze szartrapartraszállnak és észlelik, hogy ez itt nem Normandia, ez itt egy üres strand. A rohamozó egységek megállnak, hős arca totálban és a szája elkerekedve, hogy mindenki megértse: itt aztán nagy a meglepetés és jelenleg kicsi a tét.

4. jelenet: A dzsungel. Fontos tényező, főleg az Őrület határán-ban kapott nagy szerepet a dús növényzeten átszűrődő napfény, mint a háború szürrealitásának szimbóluma (komolyan, ha fele dzsungel-snittet kicsapják a filmből, akkor élvezhető 2 órásra rövidült volna). Szóval átszűrődő napfény mindkét filmben, értjük.

5. jelenet: A kedvencem. A szemét, megátalkodott, brutális és fanatikus japcsik szemét módon, brutálisan és megátalkodottan elbántak 2 főnyi amerikai hőssel, azokat megszekálva és darabosra kínozva közszemlére tették, hogy tudják a fennmaradó hadtestek (és a bamba néző is), hogy a filmben nem egykedvű természetjárás folyik terepruhába öltözött szépszál legényekkel, hanem a világ megszabadítása a szemét, megátalkodott, brutális és fanatikus japcsiktól.

Ennyi, nem is ragozom tovább, így is hosszú lett a bejegyzés. Plágium vagy tisztelgés, esetleg csak szőrszálhasogatás, ezt döntse el mindenki magában. Nézzétek meg mindkét filmet (mert egész jók!) és hasonlítsátok össze magatok is.