agyam park

howdy

Howdy mondja nekem AP. Ilyen hosszú posztolatlan időszak után ez várható volt. Mi is zavar ebben a személyes blogban. Hogy személyes. Olvassák akik ismerik az arcomat. Ha a magamutogató énnel jövök elő semmi értelme. Pedig az a megbízható. Aggódom, hogy nem írok többet. Vagy ez is csak egy lenne a végleteim közül? Már végképp kiürültem? Mit nem tesz a búzafűlé. Mostanában belefáradtam a körülményekbe. Szokásos kispolgári nyavalygás következik az egészségügyről. Elhúzódó betegség, fizetett orvos elből történő hanyagolása, erőszakos közeledés az állami kórházhoz. Belső hangok szándékos figyelmen kívül hagyása, könnyebb út választása majd visszaesés. Újabb kórházi tangó, második felvonás 30 másodpercben, most már muszáj, hogy szimuláns legyek vagy táppénzcsaló, vagy legalább énektanár, hogy oka legyen a hangom állandó távol maradásának. Én hittem abban, hogy nem szimulálok, munkát magas szinten demonstráltam, hangot íméllel pótoltam, nem vagyok énektanár. Itt elbizonytalanodtam, talán mégis kifizetem a magán vizitdíjat, de elveim felülkerekedtem, családi kasszában 15 e forintunk más célra felsorakozott. Allergiával vádolódtam meg, így Frankfurt mellett teszteltem a mogyorófa virágzását, de ott is magas szinten volt jelen. Étellel és szagokkal gondom nem volt, a repülés kicsit nehezemre esett eltömődött felsőlégutaim miatt.  Állapot fokozódása miatt, és egyre növekvő zavarom a teletrombitált pézsék miatt arra sarkalltak, hogy elveim sarokban szöszölése mellett halkan felhívjam a városunk allergiára specializálodott (magán)klinikáját. Megtettem. Minimum amatőrnek, de inkább szimulánsnak éreztem magam a kapott tanácsok hallatán. Napi algoflex kétszer, szólott a javallat. Lázam nincs. Furcsa. Hőemelkedés sincs. Nagyon furcsa. Kicsit fáj – ebben legalább megegyeztünk. Kérdezem mint laikus, mit kellene tennem. Orvossal beszéltem. Úgy mutatkozott be. Orvos mondja: menjek el orvoshoz. Tényleg ez volt a tervem. Az elveim itt abbahagyták a szöszölést és hangosan röhögtek. Ki és le, fel és át, de meggyőztem magam egy 3 napos távollétre a munkából. Ez idő alatt komoly dolgokat terveztem elvégezni. Vérvétel. Kórházi látogatás, többedszerre, blamának kitevés hisz nem vagyok énektanár. Esetleg allergia teszt. Mindez szigorúan előre megfizetett alapon (gy.k.havi rendszeres önszántamból nem történő utalás a kasszáknak jómagam és az engem foglalkoztató nagyzsebű által). A bonyodalom a vérvétel körül tetőzött igazán. Külföldi távollétem alatt itthon lévő supportive Férj próbálta megfejteni, hol is történik a vérvétel. Itt majd lesz egy hivatkozás Csíkom által később ellövendő posztra az egészségügy informatikai rendszereit illetően. Találgatások voltak, még az SZTK bizonyult a legvalőszínűbbnek, bár biztosat nem tudtak mondani. Hogy miért. Mert a választott háziorvosom a választott városunktól 50 kilóméterre lakik, pecsétjén egy harmadik település kórházi besorolásával. Kérdezgettük, hogy is érvényesül a szabad orvos választás. Meglepetésemre a vért minden további oknyomozás nélkül levették, volt mosoly és kedvesség, elnézés kérés ha apró kezem apró vénáját esetleg átszúrnák. Nem szúrták át. Másnap mosolyogva mentem eredményért, hisz, mint tudjuk, ez a város egyszer már bizonyított, kaptunk KicsiJin gyermekünkre egy SLE betegséget messzenőkig alátámasztó eredményt, így nem lepődtem volna meg, ha kiderül, hogy csupa y kromoszómám van és már legalább 10 éve hat méter mélyen kellene lennem a föld alatt. Az eredmény szimpatikus, megtartom. Kórházi presszióm eredményeként ismét bent jártam, a művelet 2 percig tartott, endoszkópia volt, előtte nem kell elmondani mi történik és miért, ha a páciens nem félidióta, úgyis észreveszi a csövet az orrában. Megállapítodott a kórkép, javallott a gyógyszer. Kérdeztem még mi egyebet tehetnék, hogy a/ megjavuljon hamarabb b/ ne ismétlődjön meg (hisz hetek óta ragaszkodik hozzám) c/ ezt lenyeltem, de akartam tudni, hogy ez egy hamarosan halállal végződő betegség kezdete vajon lehet-e. Válasz: hát nyitva vagyunk, jöjjön. Hm. Miért ne… Ha nyitva vannak. Az antibiotikum ugyan jót tett, de úgy érzem, legközelebb mást kell kitalálnom, ha nyitvatartási időben szeretném meglátogatni kedvenc kórházamat. Más történelmi múlttal, más jelenkori körülményekkel megáldott főnököm a következő javaslatot tette: egy másik klinikát kellene választanod. Fáradt voltam, pár szó hiányzott volna a teljeskörű megértetéshez. Igy csak mosolyogtam. Ha tudná hány klinika van a megyeszékhelyen… És a beteg hálás, ha bejut. Ha bejutott, elgondolkodik. Mennyit fizessek, hogy tegyem meg mindezt. Hisz ez lesz a folyosója a következő kórházi bejutásnak. Nem fizettem. De a magabiztosságom nem győzött meg.

Ezek után elgondolkodtam, van-e potenciál. Itt, nekünk. Keserű és piros is. Egyben. Aztán JóSorsom úgy döntött, ideje példát vonultatni sekélyes mindennapjaimba. Fent hosszasan részletezett kórházi aktusomat követően piacoztam a helyi marketen. A  hasznos dolgok beszerzése után (propolisz, csíra, búzafűlé na látod), rohantam paradicsomot venni. Kifizetem majd otthagyom. Csíík percek múltán keresi, én bizonytalan vagyok. Visszaszaladok, bejárom a bejárt útvonalat, végső állomás a paradicsom árus. Aki már messziről integet. “itthagytad a paradicsomot. De ú’futottá’ má’ nem hallottad ho’ szótam”. Zavarba jőve állok ás bámulom a paradicsomot. Rebegek valamit de csak ezt hajtogatom: van, van, van itt még potenciál. (ma is jártam nála, kiszolgált, tehát nem én vagyok az egyetlen bolond akit megismert a piacon)