agyam park

Ostor és símogatás

Világ életemben érdekeltek a szerepjátékok, bár egy ujjamon meg tudom számolni, hányszor adódott alkalmam, hogy hús-vér emberekkel merüljek el a fantáziavilágban.

Egyetlen egyszer. Ezzel a barom átokkal élek már a világban 30 éve.

(Azért kis pontosításra szorul az első mondat, hiszen leginkább a szerepjáték karakterfejlődéssel kapcsolatos része érdekelt/érdekel és ezt az irányvonalat a hőskori Túlélők Földje levelezős(!) kalandjáték maradéktalanul kielégítette. Ebben aztán dögivel mehetett a tulajdonságok, képességek, események, tapasztalatok számszerűsítése, nyilvántartása, tudatos fejlesztése: a tápolás. Mivel sok témába kapcsolódó folyóiratot olvastam anno (itt megemlíteném, sőt linkelném egy korábbi agyampark bejegyzésemet, ha tudám, melyben szüleim kisvárosának egyetlen hírlapárusánál érdeklődtem a Holdtölte megfelelő számának meglétéről, de a hölgy bután nézett, majd mondta, hogy nincs, de olyan van, hogy Telehold, ami műsorújság – hát ilyenek voltak akkoriban a viszonyok) tudom, hogy a tápolás nem igazán sorolható a jó szerepjáték elemei közé, hisz annak “csak” szükségszerű velejárója, de nem célja – legalábbis az eszetlen (és az adott világ szabályai szerint irreális mértékű) tápolás.)

Szóval ezzel a barom átokkal és a folyton mardosó hiányérzettel éltem eddig, de most kitaláltam magamnak a TÁP-ot, az én excel alapú, karmikus ektoplazma katalizátor céleszközömet, amellyel karakterlapot festek a valós életem burkára és gusztusos számértékekké formálom mindennapjaim kihívásait és élvezeti cikkeit, hogy aztán egyenleget vonva jutalmazzam, vagy éppenséggel lemondásra kényszerítsem magam.

A TÁP egy szimpla excel táblázat, illetve táblázatok erdeje, de sokkal több annál: kegyetlen lajstroma az elbukott / teljesített feladataimnak és fokmérője a kanálnak, amellyel az életem élvezeteit habzsolom. Döbbenetes, de amíg nem írtam fel mindent, aminek köze lehet az elkövetkező néhány hetem, vagy a hátralévő 60 évem történéseihez, azok minőségéhez, addig azt hittem, hogy a kihívásokat teljesítem, a javakat mértékkel fogyasztom és minden nappal közelebb kerülök a nirvánához fizikai és szellemi síkon egyaránt.
Ez egy nagy tévedés. Úgy, ahogy vezetés közben a távolságot rendszeresen felül-, a sebességet rendszeresen alulbecsüljük, úgy van ez a hétköznapi dolgokkal is. Mondok egy példát: azt hiszed, hogy a héten egyszer, maximum kétszer iszol egy, maximum két sört, mert jól esik és ez igazán jár neked, de ha minden alkalommal behúzod a strigulát, tudni fogod hogy szinte minden nap iszol és van, hogy nem kettőt. Mondok mégegyet: azt hiszed, hogy rendszeresen sportolsz – nyomod a fekvőtámaszt, mész futni, úszol -, de a nyilvántartásod alapján látni fogod, hogy hetek óta elvétve jutottál el a testedzésig. A TÁP számai eltörölnek minden tévhitet és megmutatják a valós teljesítményt – amiből aztán az okos ember arra következtet, hogy az áhított 60 éve nem csak, hogy minőségi nem lesz, de egyáltalán nem lesz még 30 sem.

Nyilvántartás, viszonylag reális számszerűsítés és elérhető célok kitűzése. Ezekből kell egy átlátható rendszert építeni és máris közelebb vagyunk. A TÁP nem túl bonyolult, ráadásul abszolút kiforratlan, de már most működik. Olyannyira működik, hogy Jin az első teszthetem után megkért rá, hogy vonjam be. Pedig Jinnek brutálisan nincs szerepjátékos múltja (ahogy persze nekem is csak elméletben van). Az alap a Kredit. Kreditet gyűjtünk, kreditet költünk, aztán bizonyos számú kredit után jutalmazzuk magunkat. A mérleg egyik serpenyőjébe kerülnek a Kihívások (pl.: Úszás 1km, Napi folyadék minimum 1,5 liter, stb.) és Célok (pl.: Testsúly -1kg stb.), a másikba pedig az Előnyök (pl.: Heti alkoholmennyiség, Heti CoD, stb.) és Büntetések (pl.: Napi gyümölcs elmaradása, stb.). Ezeket a tényezőket egyénileg, a saját elképzeléseink és elvárásaink alapján súlyozzuk be és látjuk el azzal a kreditmennyiséggel, amely szerintünk reális és elfogadható. Példával illusztrálva mindjárt kézzelfoghatóbb lesz: van nekem a CoD, amit szeretek, de kiviszi a szememet, annyira sokat játszom. Húztam egy határt: heti 4 óra. Ezen felül 25 kredit büntetés minden óráért. Ezzel szembeállíthatunk egy fallabdázást, amely 1 óráig tart, kőkemény fizikai erőpróba, de szintén szeretem csinálni, így “csak” 13 kreditet kapok érte. De, ha elmegyek úszni, akkor 1 km teljesítéséért cirka 40 kredittel jutalmazom magam, mert nem kifejezetten szeretem, hiszen vizes, körülményes és nem lehet közben zenét hallgatni, de állati módon egészséges és kell. Ugyanígy bekreditelem a nassolást, az este 7 óra/8 óra utáni kajálásokat, az alkoholfogyasztást és a többi marhaságot, amik nélkül hihetetlenül nehéz élni és aztán minden nap számot vetek, következetesen és drákói szigorral bepöckölöm a megfelelő cellákba az értékeket és figyelem, hogy merre tartok.

És persze tudom, hogy merre tartok és nem verem magam át.

Emellett aztán nagyon érdekes Jinnel arról beszélgetni, hogy mik legyenek az egyéni és közös kihívások, ki milyen előnyöket szeretne és mikor érdemel büntetést. Megismerjük magunkat, szembefordulunk a gyarlóságainkkal. Egy pillanat alatt látható például, hogy míg Jin büntetésekkel tartja kordában magát (és azok kreditcsökkentő ereje lebeg Damoklész pallosaként a feje felett), addig én az előnyökkel operálok és megpróbálok minél több alapot gyűjteni, hogy aztán eltékozolhassam a kreditjeimet a túlzó élvhajhászással (a múlt héten így történt: összeszedtem egy csomó kreditet, majd a hétvégén mínuszba bombáztam magam 16 egység alkohollal). Ostor és símogatás, erre utal a bejegyzés címe is.

Nem akarom hosszan ragozni az előnyöket, mert nem is érdemes. Valószínűleg embere válogatja, hogy kinek jön be ez a motívációs eszköz és ki tartja felesleges erőforrás pocsékolásnak. Számomra csupa előnnyel jár, nem érzem extra ráfordításnak (ha majd annak érzem, akkor úgyis extra kreditért fogom adminisztrálni) és mindenki láthatja, hogy most sem CoDozok, hanem itt írom ezt a bejegyzést. Már megérte. Nekem legalábbis.