Amikor lesújt…
Múlt héten, kisvárosunk Főterén ballagva találkoztam egy régi ismerőssel. Ő egy Lány / Nő / Asszony, mindegyik, DE fiatalabb, mint én. És még csak nem is szült. Még. De jócskát hízott. Beszélgettünk, én közben folyamatosan gondolkodtam, hogy miért nem veszi észre, vagy ha észrevette, hát miért. Meg miért nem.
Annak elemzésébe most nem szaladnék bele, vajon miért is oly fontos számomra az örök ikszessses méret, a mérleget is csak néha befolyásolom, hogy mindig 45kilót mutasson. Ez utóbbival mellélőttem, mert Csikszem egy napi maratonja után ráugrott és döbbenten tapasztalta, hogy kicsit többet fogyott, mint szeretett volna, mert 45 kiló lett. A rettenet után nevemet kiáltotta, ahol vallanom kellett, én hekkeltem meg a mérleget. Szóval nem fejtegetem miért van az hűtőszekrényben szabászcenti – rátekerve a gyerek kinderparadízójára meg túrórudijára – , miért van mosolygó szmájli a nulla kalóriás hűtött citromos vizen, és miért varratom szűkebbre és szűkebbre ugyanazon szoknyám derekát. Abba sem bocsátkoznék vele, hogy míg Csikszem és Csikszem kislány örömmel reggeliznek együtt, én mindig találok mosogatni és pakolnivalót, közben iszom az ízesítetlen teát. Leánygyermekem múltkor közölte egy társaságban, Anya soha nem eszik. Nos, ez nem így van. Eszem én. Levest, meg paradicsomot, meg puffasztott rizst meg egy csomó más kalóriában nem gazdag ételt. Azonban. A sors héten rám mért második csapása az időjárás. Az elsőt később mesélem. Az időjárás miatt (biztosan tudom), tegnap döbbenetes dolgokat vittem véghez. Hagyján, hogy befűtöttünk. Hagyján, hogy húst ettem. De a hús után letéptem a szabász centit a paradízóról és nem törődve annak lejárt szavatosságával, megettem. Ezek után megettem a linzert és az islert is amit gondos Keresztanyám hozott, persze, csak kis dobozban, alig egy kóstolóra valót. Ja, egy közepes multicég összes alkalmazottjának kóstoltatásához elég. Estére megrémültem. Vacsorára csak hagymacsírát ettem paradicsommal. Meg vörösborral. Hogy ne érezzem a csontjaimban a hideget. Ma reggel megcsillant a remény. Sütött a nap. Kikiáltottam a világba. Végre, abbahagyhatom a hormonjaim cukorral való támogatását. A sors másodikat is rámmért. Nap el, függöny le. Eső szakad. Mézet tettem egy nagy tál eperre. De hát ez egészséges?!
Az első csapás.
Meghízott exkapcsolatot zrikáltam magamban és Férjnek. Oh, szegény, vajon mi történhetett vele (jaj, láttad volna, milyen vastag volt az oldala), talán csak nem beteg??? (akkora tokája lett, borzalom), de csinos volt ám (bár megvastagodott felkarja, jujjujj)… Na, majd nézzetek engem. Közönség, színpadra lépek eperke ruhámban, amiben ha csak nyaktól lefelé néztek, 15-nek tűnök. Kicsit fűző jellegű, de nem baj, majd aprókat lélegzem, és felcsaptam a könyvet és megnéztem, hogy lélegez Scarlett amikor elegáns. Én is így teszek. A hajam az emelt nyakú eperkéhez belőve, Csikszem nyakkendője a zeperszínhez kölcsönkérve, óh, csak tökéletes. Aznap délben ehettem egy lángost, szigorúan gyógyászati célból, hogy estére párnázzon, tudod. De keveset ittam, nehogy kiduzzadjon a hasam, gyomrom. 15.45-kor beleugrom a ruhámba. 15.47-kor szétszakadt a cipzár. Nem kicsit. Örökre. Visítottam. A nagyobb baj az volt, hogy nem jött le rólam a ruha. Csikszem miután kiüvöltözte magát velem, hogy én miért visítok (Teeeee ezt nem értheted!!!!!!!!! a hajam, a nyakkendőd, a derekam, az eperkém, az álmaim), röhögött, hogy megérdemlem miért kritzálom más nők oldalát és karját, majd hozott egy csőkulcsot, csőfogót, harapófogót (nem tudom), de hegyeset, az istenadta, mert annyira otthon van a kézi szerszámok világában. Ezzel gondolta lehúzni a cipzárt. Megtette, a cipzár ezer darabra hullott szét. A hegyes harapófogó mély barázdát hasított az oldalamba, vérző patakot hagyva maga után. Itt megállt egy pillanatra a kép. Dönthettem. Ha tovább erősítem a visítást, Csikszem magamra hagy. Elájulok. Hm, nem tudom hogy kell. Megőrülök. De még van hova??? 
Letéptem a ruhát, megtapostam. Töltöttem két pálinkát. Már úgyis mindegy. Majd szétdobáltam a szekrényemet. Mivel Ő VOLT AZ EGYETLEN eperke, amelyben 15 lehettem, felkaptam egyet a business rétegből. Nyilván könyvvizsgálónak néztem ki. Az egyház szertartásra, mely 16.15-kor indult, 16.30-kor értünk oda. A templomban odasúgtam Istennek, király te tetted ezt.
Epilógus. Másnap reggel Csikszem szummázott:
- Szerintem kinőtted ezt a ruhát. /még életben van, de már gyengül/
- Ahhoz képest, hogy a könyvvizsgáló jelmezedet vetted fel, egészen jól táncolsz. De miért kell Neked nyakban magasan záródó ruhában jönni esküvőre???
- Azért az mekkora poén volt már amikor menyasszonyrabolni akartam és toltam a menyasszonyt? Mekkora volt már, mi?
( Ő, az én Férjem. Hamarosan 5. éve lesz, hogy esküt tettem neki. Persze, ma is így döntenék (…) )
